Még sajnos nem tudom a habtestemmel szelni a hullámokat (becsúszott egy kisebb megfázás), de szerencsére van más szórakozás is télen az óceánnál Sydneyben; a bálnáles.

Télen a bálnák melegebb vízekbe vándorolnak, hogy párosodjanak, nyáron pedig a hidegebb vízekben gyűjtik a táplálékot, ami ahhoz kell, hogy évente akár 25 ezer km-t is megtehessenek. Májustól kb. novemberig a Sydney partjairól akár szabad szemmel is könnyen észrevehetőek a vonuló hosszúszárnyú bálnák.

Egyrészről mert híresen rossz a látásom, másrészről meg muszáj volt már hajóra ülnünk a világ egyik legnagyobb kikötőjében, befizettünk egy hajós bálnalesre. Valószínüleg amiatt, hogy a jegy megvételénél és a hajón többször is hangsúlyozták, hogy nem tudnak garantálni semmit, a bálnák azok vagy jönnek vagy sem, nem gondoltam, hogy ilyen nagy durranás lesz ez a 2,5 óra.

Észre sem vettem, de már el is hagytuk a kikötőt és a nyílt vízen voltunk, amikor megkértek minket, hogy bárki lát egy kis mozgást (a hullámzó óceánon azért ez megesik) vagy inkább kifújt vízpárát a vízen szóljon, hogy odaforduljon a kapitány a hajóval. Nem sok kellett és már a távolban láttunk egy felbukkanó uszonyt, majd mégegyet.. s elkezdődött a végtelen óceán őrűlt kémlelése, hogy kb. ilyesmi élményben legyen részünk:

Na jó, hozzánk ilyen közel nem ugrott fel egy bálna sem, hogy odafröcskölje a vízet a hajóra, de maradjunk annyiban, hogy jó közeli természetfotókat tudtam volna én is csinálni, ha előveszem a kamerám. Vagy ha lenne tehetségem a fotózáshoz. De ehelyett csak bámultuk a végtelen óceánt és vártuk, hogy produkálják magukat a bálnák előttünk. Állítólag még nem tudják pontosan, hogy miért ugrálnak a bálnák (amihez egyedül a farokúszójukban található izmot használják) van akik szerint az élősködőket rázzák így le magukról, mások szerint a halak csalogatásához kell vagy vannak olyanok, akik azt mondják, hogy szeretnek körülnézni a bálnák. Én végig reménykedtem, hogy az utóbbi az igazság.

Azt javasolták a hajón, hogy csapjunk zajt, mert a bálna felfedező típus, közelebb jön, ha valahonnan hangok jönnek. Pár másodpercig mindenki tapsikolt, majd a csapat nagy része megunta a zajongást, kivéve Rolandot, aki eszement erővel ütötte a hajó oldalát a túravezetővel együtt hosszú percekig, annyira belelkesült, hogy nemsokára bálnát simogathat.

Én azért kicsit megijedtem, át is ültem, hogy nehogy azt higgyék együtt vagyunk.

Végezetül talán ennek az őrűlt, soha véget nem érő dobolásnak hála vagy egyszerűen csak szerencse, de a túra végén egyszerre 3 bálna úszott át a hajónk alatt farokcsóválással jelezve, hogy elég a ricsajból.

Én nem csináltam képeket, elvarázsolt a nyílt víz és a várakozás egy-egy bálnamozdulatra, de álljanak itt túratársaim képei tanúbizonyságul.

Akit még jobban érdekel a téma, jöjjön ki, látogasson meg vagy ajánlom még a Wikipedia releváns cikkét, benne külön bekezdéssel a híres hosszúszárnyú bálnákról.

Hétfőn hajnalban indultunk Pestről, és az volt a terv, hogy egy rövid milánói átszállást követően 12 órát repülve megérkezünk Szingapúrba és kinyújtoztatjuk a lábainkat. 17 óránk volt lábat lógatni, várostnézni, regenerálódni a korai kelés és a hosszú repülőút után.

Na, a szingapúri megálló minden volt csak nem regenerálódás. Elfeledkeztünk arról az apró tényről, hogy Szingapúrban az egyenlítői éghajlat miatt konstans olyan hőmérséklet és páratartalom van, mintha egy finn szaunában ülnénk szauna szeánsz alatt, amikor az arcodba legyezik a 100 fokos levegőt. Innentől kezdve az egész 17 óránk leginkább egy Pac Man játékhoz hasonlított, csak itt cseresznyék helyett a légkondíciónálós helyeket üldöztük rendkívül alacsony energiaszinttel. 

Valószínűleg nem ez volt a legizgalmasabb napja a barátainknak, Gergőnek és Eszternek, akik kb. a mi kedvünkért iktatták be ázsiai körútjukba Szingapúrt. Vagy lehet, hogy annyira perverzek, hogy legjobban az hiányzott nekik Magyarországról, hogy az én állandóan lebicsakló fejemet nézzék. Nem tudom, ezt nem volt energiám megkérdezni tőlük. Mindenesetre innen is nagyon köszönjük az egész napos életben-, és ébrentartásunkat!

Balra a Marina Bay Sands hotel tetején a bárral és a medencével, előtte a levágott lótusz alakú fehér épület az ArtScience múzem

Végül tisztes távolságból (vagyis a légkondi kifújó csöve alól) megnéztük a jól ismert látványosságokat, illetve bementünk az ArtScience múzeumba megnézni azt a kiállítást, amiért végülis beleegyeztem ebbe a 17 órás átszállósdiba. A kiállítás a Jövő világa címet kapta és igazából egy digitális játszótér, benne a legmodernebb technikákkal, ami elvileg azt hívatott bemutatni, hogy hogyan kapcsolódik össze művészet, tudomány és a legmodernebb technika. Így leírva talán túl száraznak tűnhet ez a kiállítás, viszont élőben egyáltalán nem volt az (bár ezzel a véleményemmel egyedül voltam a társaságban). Én kifejezetten élveztem a kiállítást, bár nagy harc volt az óvodás csoportokkal, amikor be akartam szkennelni a virágomat, hogy kivetüljön a falra és önálló életre keljen vagy amikor percekig simogattam a falat, így változtatva meg a vetített víz folyását. Mert igazából ennyi a kiállítás; újfajta digitális megoldások, amiket a testünkkel vagy a kreativitásunkkal befolyásulhatunk.

Simogatjuk a falat, hogy megváltoztassuk a víz "folyását"

Este felmentünk a híres Marina Bay Sands szálloda tetejére hüledezni az esti szürreális díszkivilágításon, majd lassacskán visszakúsztunk a reptérre felszállni a Sydney-be tartó gépre.

Annyit elárulok (spoiler alert), hogy a gépet elértük és szerencsésen megérkeztünk, de a többit, majd a következő posztban.